Nyári sportnapközi
KEZDŐLAP
Történeti áttekintés
  - A sportág története
  - A szakosztály története
Hírek
Edzők, munkatársak
1 %
Fényképalbum
Arhívum
Kapcsolat
Támogatóink

 

tovább...

Események képekben
Évzáró, 2015. december 11.
Sárkányhajó Roadshow és Évadnyitó 2000 méteres verseny 2015. május 17.
50 éves jubileumi évzáró, Richter-terem, 2014. december 2.
Maraton Világbajnokság, Oklahoma, 2014. szeptember 26-28.
Felnőtt Gyorsasági Világbajnokság, Moszva, 2014. augusztus 7-10.
Sárkányhajó Roadshow Győr, 2014. május 11.
A sportág története

A kajakozás-kenuzás kezdetei, ősi eredete

A halászat, a felfedezés, az utazás, a kereskedelem vagy csak a szórakozás egyaránt rákényszeríthette az embereket, hogy valamiféle vízi eszközre szálljanak. Az érdekes az, hogy a világ minden tájékán nagyjából ugyanazok a lépcsőfokok mutatkoznak a hajózás történetében, holott egymástól távol eső pontokról van szó. Amerikától Ázsiáig mindenütt valamilyen, a vízen fennmaradó anyagot kötöttek össze először tutajnak. Később vízmentesítették az utazókat valamiféle szegéllyel, mely védte a járművön tartózkodót a becsapódó hullámoktól, illetve irányíthatóbbá tette a hajótestet. Így alakultak ki a - földrajzi elhelyezkedéstől függően nádból, szalmafonatból, papirusznádból, rönkből, csontból, bivalybőrből, fókabőrből, bambuszhasítékból, eukaliptuszból, nyírfakéregből, vagy egyéb fa kérgéből épült mai (Nelo vagy Plastex stb.) formájú és anyagú, kajakok, és kenuk őse.

Tutajok

Ha a a kajakozás vagy a kenuzás ősi eredetét kutatjuk, feltétlenül beszélnünk kell az első, és legegyszerűbb vízi járműről, a tutajról is.

Évezredekkel ezelőtt talán valamiféle uszadékfa adhatta az első ötletet, melyekből tutajt építettek. A tutaj a legegyszerűbb eszköze a vízen való közlekedésnek. Gyakorlatilag bármiből lehet készíteni, ami a vízen fennmarad, legyen az uszadékfa, rönk, nád, vagy bármilyen anyagból készült légzsák. Egyszerűsége miatt, még a 17-18. században Európában (így Magyarországon) is a tutaj volt a folyókon a fő szállítási eszköz.1 Kanadában, és Oroszországban ma is egymás mellé kötözik az északi erdőkben kivágott fatörzseket, így úsztatják le a folyón az értékes fákat. A mai napig ez a legegyszerűbb, és legolcsóbb szállítási módja a drága építőanyagnak. Peruban, az Andokbeli Titicaca-tó tengerszint feletti 3500 m magasan fekvő régiójában már nem nőnek fák. Az anyagot a hegyre fel kellene szállítani. A helyi indiánok ezért inkábba tó körül növő nádból készítik elegáns tutajaikat. Ennek a járműnek domború felépítése lehetővé teszi, hogy utasa magasan, a tó hideg vizétől védve evezhessen. A világ másik szegletében a burmai folyón pedig bambusz-rudakból készült óriási tutajokat kötnek egybe, így készítik el, az ízig-vérig távol-keleti látványosságú úszó piacot. A bambusz Ázsiában a tutajépítés kedvelt anyaga. Még tengerjáró tutajokat is készítenek belőle.

Egyiptomban 3400 évvel időszámításunk előtt már készültek olyan egyiptomi faragások, falfestmények, amiken hajóépítő mestereket, hajóépítést ábrázoltak. A Nílus és a széles csatornahálózat kézenfekvővé tette a hajózás korai kialakulását. Egyiptom mivel fában szegény ország és a meglevő fafajok, a szikomorfa és az akác a hajóépítésre nem alkalmasak, ezért papiruszból készítették az első hajókat. Ezek rövid életű, de könnyen és gyorsan összeállítható járművek voltak. A papirusznád adottságaiból következően, a nád felső vékonyabb része lesz a csónak eleje, a szár alsó része, vagyis a szélesebb vég pedig a farrész. A felső-nílusi ambacsónakokat még ma is így készítik. A nádszálak elrendezésével 6-1O m hosszú, mindkét végén elvékonyodó kévéket kötöttek és 5-6 köteges elég széles de könnyű járművet tudtak készíteni. Ez az egyszerű de olcsó hajótípus később is fennmaradt a mezőgazdaságban, a halászatban és a vadászatban. A hajót sekély vízben csáklyával, mély vízben pedig kézi erővel vagy evezővel hajtották Ezek a vízi járművek nagyon hasonlítanak a dél-amerikai Andokban elterülő Titicaca-tavon ma is használt nádcsónakokhoz.

Bár a tutajok kezdetlegesnek látszanak, ám legtöbbször igen komoly, ősi tapasztalatok alapján készülnek, s tökéletesen megfelelnek céljuknak.

Csónakok

Az első csónak egy kicsit később keletkezett, bár pontos dátumot nem tudunk, így az is elképzelhető, hogy a tutaj mellett már a csónak is létezett akár az őskorban is (az ókorban már több mint valószínű). A kutatók szerint akkorra tehetjük gyártásának kezdetét, amikor az emberek tűz segítségével tovább mélyítették a fatörzs természetes odvát, s az így készült nehézkes járműben szálltak vízre. (Az ilyesfajta bödönhajókat évezredeken át használták a halászok, sőt, még akkor is, amikor már fejlettebb vízi járműveket is elő tudtak állítani.) A kivájt fatörzs úgy tehető öblösebbé, tágasabbá, hogy vízzel öntik tele, majd a vizet izzított kövekkel felforralják. Ettől a fa kissé felpuhul, s széjjelebb lehet feszíteni az oldalait. A bödönhajók hosszú tengeri utazásra nem voltak alkalmasak, márpedig a Brit-szigetekre már a neolit korban vízi úton ruccantak át őseink.

Később bőrcsónakokat is elkezdtek gyártani. Indiában a bambuszhasítékból összefont merev bordázatú paracitt bivalybőr burkolta, A tibetiek hajóját pedig jakok bőre tartotta vízmentesen. Angliában és Walesben a folyami halászathoz használt coracle egyszemélyes csónakban ülő halász a folyón lefelé evezett, s visszafelé hátán vitte marhabőr alapanyagú könnyű csónakját. (Az Angolok ma is megrendezik a hagyományos walesi csónakversenyt halál komoly profikkal, és sok vízbe pottyanó, ám lelkes amatőrrel. A bőrcsónakok főként olyan helyeken terjedtek el a világban, ahol volt a fa. Jellemző, hogy súlyuk csekély, fordulékonyak, könnyen szállíthatóak, és meglepően biztonságosak a haragos vízen. Könnyűek, és ellenállóak is egyben, így akár a tengerre is merészkedhettek velük az emberek, de mivel régészeti leletekben bukkantak ugyan neolitikus kori bödönhajókra, bőrcsónakokra viszont nem, a régészek mégsem biztosak abban, hogy az új kőkor embere már olyan fejlett technikának volt birtokában, hogy tengerjáró bőrcsónakot építsen. A kérdés tehát nyitva áll, és nyitva is marad az újabb leletek feltárásáig.

A deszkából ácsolt csónak még nehezebb feladat elé állította az őskor hajóépítőit, olyannyira, hogy ezt csak bronz- illetve vaseszközök birtokában tudták megoldani. A bőrcsónak azonban a görög és római írók tanúsága szerint egészen sokáig megmaradt a tengeri közlekedésben, és ilyeneken járták be a koraközépkorban a tengereket a vállalkozó kedvű ír szerzetesek is.

Paul Johnstone A neolit flotta című tanulmányában részletesen megvizsgálja az őskori hajózás kérdését, és azt is a tudomásunkra hozza, hogy kísérletképpen bőrcsónakon 70 km-nél is nagyobb távolságokat tett meg a viharos tengeren, és - mint ahogy a beszámolója is bizonyítja - túlélte. Ilyen bátor tettnek a végrehajtása hasonló nagyságú, modern csónakok számára lehetetlen lett volna.

A Közel-Keleten is meglepően hasonló csónakokat építettek, csak épp szalmafonatból. A kuffa Irakban, a Tigrisen és az Eufráteszen használatos kerek csónak. Ez a 2 m átmérőjű példány közepes nagyságúnak számít; a legnagyobbak háromszor ekkorák, s akár húsz embert vagy hasonló súlyú rakományt is elbírnak. Bár a kuffa alakja hasonlít az angol coraclehez, és az indiai paracilhoz, mégis ugyancsak különbözik tőlük. Alapja nem váz, hanem egy igen szorosan font kosár, állatbőrök helyett pedig vastag kátrányréteggel vonják be, amely eltömíti a réseket és vízzáró réteget  alkot. Bár Irakban előfordul a természetes kátrány, a csónakok építéséhez csak mintegy 150 éve használják.

Az állatbőrhöz hasonlóan a fák „bőréből”, kéregből, is lehetett vízmentes csónakot csinálni. Világszerte készítettek ilyeneket is, de legtökéletesebben az észak-amerikai erdőségek őslakói.

Nyolcezer éve ismeretes a csónakok legkezdetlegesebb típusa a hosszában kivájt fatörzs. Ezeknek a bödöncsónakoknak alapformája a durván megmunkált, egyszerű, egyetlen álló embert elbíró alkotmány. Az új-zélandi maorik vagy a Kanada nyugati partján élő haida törzs harci bödönkenui azonban már húsz embert is befogadó gyönyörűen díszített járművek. Minthogy mély merülésűek, és nehezek, ezek a csónakok inkább a nyugodt vizekre valók, bár a csendes-óceáni népek egykor hatalmas utakat is megtettek velük. Némely csendes – óceáni szigeten szokás volt két-három ilyen csónakot egymáshoz kötözni, de gyakoribb, hogy rudakkal egy vékonyabb fatörzset, vendéghajót erősítettek a csónak egyik oldalához, s így nyertek stabilabb, tengerre foghatóbb járművet.

Később deszkákat, palánkokat egymáshoz, illetve egy erős fából készült bordázathoz rögzítették az emberek, és így építették csónakjaikat. Ennek a módszernek már a fatörzs nagysága nem szabott határt, így vált lehetségessé akár nagyobb, tengerre alkalmasabb hajókat építenie az utókornak.

A kenu

Ma már sértő egy kenus számára, ha „lecsónakozzák” sporteszközét, de tény, hogy történelmi szempontból a kenu is csak a walesi coracle, vagy a z indiai paracil stb.-hez hasonló csónak, csak más népek vízi alkalmatossága volt. A legismertebb használói az észak-amerikai őslakó indiánok voltak.

Az itteni népek kenuikkal takarították be a rizst, kenuból vadásztak, kenun szállították a javaikat, és a kenut használták háborúikban is. A folyókon igen sok errefelé a zuhatag. A kéregből készült kenuk elég erősek voltak, hogy ezekkel is megbirkózzanak, s elég könnyűek, hogy a veszélyes részeket és a vízeséseket egyszerűen kikerülve, vállon is vinni lehessen őket. A legjobb alapanyag a fehér nyírfa kérge, de készültek kenuk szilfa-, gesztenye-, sőt ragacsos lucfenyőkéregből is.

Ellentétben az állatbőr csónakokkal, a fakéreg kenuknál a héj készül el először. A kéregdarabok a helyükön vannak, összevarrják őket fenyőgyökérszálakkal, s ezután az öltések lyukait gyantával szigetelik. Végül a helyére kerül a bordázat, s a kenu máris útra kész. A kenu merevítéséhez csak egy balta, és egy kés szükséges. Ez asszony egy fenyőfabordát farag, amely belülről szilárdítja majd a kéreghéjat.

Ma kenukat már nem csinálnak fakéregből, de az algonkinok kenujának ősi formáját változatlanul hagyták a mai műanyagból, vagy üvegszálból készült túrahajóknál is. Az algonkinok az Ottawa-völgyben, a Szent Lőrinc-folyó vízgyűjtő területén éltek. Kenuiknak mérete, a kb. 3 méteres hosszúságtól kezdve akár 10-11 méteres is lehetett (A harci kenuk esetében) Jóval gyorsabbak is voltak a szomszédos, és ellenséges irokézek szilfakéreg kenuinál.

De nem csak az Észak-Amerikai indiánok használtak kenukat A világ számos más tájékán használtak, és használnak ma is hasonló ősi hajókat. Ausztrália őslakosai például az eukaliptuszfa kérgéből készítették halász kenuikat, de Dél-Amerika legdélibb csücskén, Tűzföldön, és Afrikában, Indonéziában, Szibériában vagy Skandináviában is készítettek kéregből kenukat.

A bödöncsónakok megjelenése sem tüntette el az ősi kenus alapokat. Az Új-Zéland őslakosai, a maorik a világ legszebben faragott bödöncsónakjait készítették kőszerszámokkal. Gyönyörű kézzel faragott díszek ékesítették a hajóorr, illetve far részét is. Ezek a kaurifenyő csónakok megközelítették a 22 m-es hosszúságot. Az evezés pedig kenus módon, egy oldalon, egytollú lapátokkal zajlott.

Az első, kimondottan versenyszerű kenuzás, viszont alighanem a kínaiaktól származik A most Magyarországon is egyre népszerűbb Sárkányhajó sportág Dél-Kínában, több mint 2000 éves történetre tekint vissza. Az egész versengés egy legendához, Qu Yuan legendájához kapcsolódik. Qu Yuant a kínaiak által nagyon szeretett költőt és államférfit hamis vádak alapján, pusztán féltékenységből hazaárulással vádolták és száműzték. A korrupt Chu Királyság Kormánya elleni végső tiltakozásaként a Mi Lo folyóba vetette magát. A kínaiak soha nem felejtették el ezt a kétségbeesett, de hősies tettet. A halászok azért versenyeztek, hogy megtalálják a holttestét, mielőtt a halak felfalják. Doboltak, lapátjaikkal ütötték a vizet és rizsgombócokat szórtak bele, hogy eltereljék azokat. Innen ered a hagyomány és tart napjainkban is. Egy-egy ázsiai vagy óceániai sárkányhajó fesztiválon több száz hajó küzd egymással és több ezren szurkolnak nekik.Maga a hajó egy olyan speciális, hagyományos terv alapján megépített 12,5 m hosszú, 250 kg súlyú kenu, melyet elöl sárkányfej, hátul pedig sárkányfarok díszít. Mint ahogyan ezt a mellékelt video jól mutatja. (ha a Ctrl billentyű megnyomása közben a képre kattintunk.)

A rendezvényekhez és versenyekhez a hajókat világszerte a rendezők biztosítják. A különböző színű sárkányfejek, farkak, hajótestek, mezek és a dobok ütemes ritmusa garantálják a látványt és a felejthetetlen élményt. Ma már mindenütt a világon rendeznek nagy sikerrel fesztiválokat. Egyre nagyobb népszerűségét a könnyen elsajátítható sportágnak nagy részben a minimum 20 ember együttes szórakozása adja, bár a nagy fesztiválokon a sok díszes hajó, és a bennük evező emberrengeteg látványnak sem utolsó.

Ázsiában vannak még, a sárkányhajóhoz hasonló rendkívül hasonló, hagyományos kenuversenyek. (Ctrl billentyű + képre való kattintás után) a videón látszó Vallamkalli, másnéven kígyóhajó, szintén egy emberi erővel hajtott kenu, melyben Kerala holtágain versenyeznek minden évben egy adott évszakban.  A kígyóhajóba akár 110 ember is elfér, ha az irányítóembereket is számoljuk. A kígyóhajó versenyek a sárkányhajó versenyekkel nagyjából azonos hosszúságúak. A fő verseny az augusztusban megrendezésre kerülő Nehru Trophy Boat Race, melyet Alleppey mellett bonyolítanak le.

A kajak

A kajak hajónak „csónaknak” már sokkal egyértelműbb az ősi eredete. A kutatások ugyanis egyöntetűlég azt igazolják, hogy a grönlandi indiánok, az inuitok és aleutok, azaz, az

Az eszkimók észak-amerikai sarkvidéken élnek, az Aleut- szigetektől Grönland keleti partjaiig. Ebben benne foglaltatik Szibéria délebbi, és Kanada északi része is. Némely törzs nomád módon folyamatosan jobb vadászhelyek után nézett, mások viszont évekig ugyanazon helyen laktak.

A nehéz körülmények, melyek között az eszkimók élnek, jól láthatóak ha a Ctrl billentyű megnyomása közben a képre kattintunk.

Az inuitok a fóka-, rozmár- és karibuvadászat fürge eszközévé fejlesztették a kajakot. Minthogy a sarkvidéken nincsenek fák, a könnyű vázat a tengerből kifogott uszadékfából készítették, s erre feszítették fel a fókabőrt. Eredetileg karibu- és fókainnal fonták-varrták össze mind a vázat, mind pedig a bőröket, ma már inkább szöget, és nejlonzsinórt használnak. A hajót zárt tetővel, kis beülővel csinálták, meggátolva, hogy a jeges víz befolyjék evezés közben a belső térbe. Meg volt rajta mindennek a helye, ami a vadászathoz szükséges volt. Csákja, csonthegyű szigony, karibuagancsból bunkó. A fürge vízieszköz borítását kb. 16 fókabőrből évente cserélni kellett. Az oroszlánfóka bőre volt a legjobb, amelyet bálnazsírral átkenve vízhatlanítottak. A hajók alakját a helyi feltételek és a vadászok igényei szabták meg. Egy történész a tengeri kajakokat ötféleképpen osztályozza főbb alaki sajátságaik szerint, melyet a környezet határozott meg. Különböző formákat találhatunk Grönlandon, a Baffin-szigeten, a Bering-szorosnál, az Aleutoktól délre, délkelet-Szibériában és az Aleut-szigeteken.

Néhol nyíltan a part mellett, néhol védettebb helyen laktak. Így néhány törzsnek hosszabb távon cipelnie kellett a hajókat a vízig, míg ugye mások rögtön mellette voltak. A leölt állatok szállítását a faluig többféleképpen oldották meg.

Kéttollú lapátjaikkal a hajó mindkét oldalán felváltva eveztek. Néhány törzs közülük kizárólagosan ezt használta, némely másik csak az egytollú evezőt. Sokszor ez a hajó formájától függött. Néhány, általában kéttollú evezőt használó törzs tartott magánál egytollú evezőket is, hogy használják, amikor halkabb evezésre volt szükség, lopódzni tudjanak vadászaton – vagy tartalékként. Voltak olyan törzsek is, melyek az egytollú evezőt használták az „eszkimófordulóhoz” is.

Az eszkimók ügyes trükkökre voltak képesek a hajóval. A legismertebb ezek közül az „eszkimóforduló”. Keskeny hajóik, az evezési körülményeik és a váratlan bonyodalmak, melyek vadászaton adódtak, megkívánták, hogy számos különböző fordulót dolgozzanak ki. A tipikus eszkimófordulón felül több trükk is ismeretes, mint az egy kézben tartott evezővel történő forduló, vagy a szigony nyelét használó, vagy a kitárt, illetve összefonott karokkal történő módon -forduló. A vadászaton erre azért volt szükség, mert például a szigony zsinórja beakadhatott, és felboríthatta a hajót, és a sérült állat is néha megtámadhatta a vadászt. Fontos volt, ha a vadász a kezében tartott valamit, amit nem szívesen engedett volna el (például egy kést), vagy az evezőt időlegesen lerakta maga mellé, akkor is végre tudja hajtani az eszkimófordulót.

Sok törzs egyéb különböző módszereket alkalmazott az eszkimóforduló helyett. Ezek közül az egyik a „társmentés” ahol az evezőstárs segített a másik evezős visszafordítására. Ehhez a technikához közel kellett lenniük egymáshoz. Egy másik technika szerint az evezős behúzta magát és társát a hajóba, és az abban maradt levegőt lélegezték, mígnem feltűnt valaki, aki a „társmentés” módszerrel megmenthette őket. Ehhez egy olyan hajóra volt szükség, amelybe egy ember befért, be tudott kuporodni – és szükség volt az odaérkező segítségre is, mielőtt elfogyott volna a benti levegő. Néhány törzs ballasztot helyezett a hajókba, hogy stabilabbak legyenek, így súlyuk 50-70 font körül mozgott.

Összegzésként megállapítható, hogy a kajakozás és kenuzás ősi eredete szinte az emberiség ősi eredtéig nyúlik vissza. A kezdetleges összekötözött tutaj után, vagy mellet már rögtön megjelentek a csónakok, a mai kenukhoz hasonló vízi alkalmatosságok, szerte az egész világon. Megállapítható továbbá, hogy ha a mai Európában honos sportot, a kenuzást az észak-amerikai indián törzsektől származtatjuk is, azért biztosak nem lehetünk benne, hogy a világ más területein nem kenuztak-e hamarabb. Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy a kajakozás ötletét a bölcs északi embertársainktól, az eszkimóktól ültettük át az országunkban, sikerekben oly gazdag, olimpiai sportágba.

Nyomtatás
Vízitelep élőkép




VERSENYNAPTÁR
2018. január 23., kedd
Zelma
H K Sz Cs P Sz V
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31